A szénégető álma 
Réges-régen történt, Hida tartományban, ahol a hegyek úgy borulnak egymásra, mint a kabát két szárnya. A Szóre nevű völgyben élt egy derék szénégető, akit Csókicsinak hívtak. 
Egyszer éjjel, álmában megjelent előtte egy remeteféle öregember, s így szólt: 
- Ide hallgass, Csókicsi! Eredj el Takajama városába, s állj ki a Miszóárusok hídjára! Meglásd, jó hírt fogsz ott hallani! 
Másnap, ahogy felébredt, Csókicsi váltig töprengett magában, hogy vajon mi lehet az álom értelme. S bár nem tartotta egyébnek káprázatnál, az álombéli öreg mégis bogarat tett a fülébe. Végül úgy döntött, csak elmegy Takajamába! 
Még alig pitymallott, mikor hátára vette az eladásra szánt faszenet, s elindult vele Takajamába. A városban utcáról-utcára járt, árulta a portékáját, s közben itt is, ott is hiába kérdezősködött, hogy merre van a folyó. Mert Takajama városnak város volt ugyan, ám mivel magasan a hegyek között feküdt, folyónak a nyomát sem lehetett találni benne. Csak nagysokára lelte meg Csókicsi a hidat, ami afféle pallódeszkákból ácsolt, rozoga tákolmány volt, s két hegyet kötött össze. Az emberek ezen jártak át vásárolni a híd lábánál lakó miszóárusokhoz, akik a messze földön híres szójababpasztát készítették. Csókicsi szinte egész nap a hídon álldogált, de bizony nem hallott senkitől semmit, amit jónak tarthatott volna. 
De mert jámbor ember volt, kiállt másnap, harmadnap, sőt még negyednap is, hátha mégiscsak hall valami jó hírt, ahogy az öreg ígérte neki álmában. 
Aztán az ötödik napon a híd tövében lakó boltos, aki nap mint nap látta a hídon ácsorgót, furcsállani kezdte a dolgot. Odament hát a tétlen várakozó Csókicsihoz, s kíváncsian megkérdezte: 
- Hallja-e, jóember! Nem tudom ugyan, hogy kelmed kiféle-miféle, de nem árulná el, hogy mivégre álldogál itt már vagy ötödnapja? 
- Tudja, az úgy történt, hogy... - kezdte Csókicsi, s ezzel elmesélte különös álmát. 
Erre a boltos fitymálóan nevetni kezdett. 
- Bizony, balga ember lehet kelmed, ha egy csalóka látomásnak így fölül! A minap jómagam is álmodtam hasonlót. Megjelent előttem egy remeteféle vénség, és mindenféle zagyvaságokat beszélt: hogy él valahol Hida tartományban, egy Szóre nevű völgyben egy ember, akit Csókicsinak hívnak, és...
- Tyű, a mindenit! Hisz ez rólam beszél! - képedt el Csókicsi, de igyekezett nem mutatni megdöbbenését, hanem csak hümmögetett. 
- No, annak a Csókicsinak a háza mögött - folytatta az álom meséjét a boltos -, van egy fenyőfa. Eredj, mondta nekem az álombéli öreg, s ásd fel a fenyőfa tövét, mert a fa alatt nagy kincs van elrejtve! Csakhogy nekem fogalmam sincs róla, hol lehet az a Szóre nevű völgy; de még ha tudnám is, nem vagyok én annyira ostoba, hogy komolyan vegyek egy ilyen badarságot. Látja, jóember, kelmed is jobban tenné, ha szépen hazamenne, ahelyett, hogy itt fecsérli el a drága idejét! 
Csókicsi persze rögtön megértette, hogy ez az a jó hír, amelyre várt, s ennek úgy megörült, hogy még köszönni is elfelejtett nagy siettében. 
Amint hazaért, tüstént kiásta a fenyőfa tövét, s valóban sok-sok kincset talált, pontosan úgy, ahogy az a boltos álmában megmondatott. Egy csapásra dúsgazdag ember vált belőle, s a környékbeliek attól kezdve csak Bőszerencse úrként emlegették. 

Három kérés 
Valamikor, réges-régen, a hegyek tövében élt egy asszony meg a fiacskája. Nehezen ment a soruk, mert szegények voltak, s férfiember se volt a háznál. Az asszony nap mint nap följárt a hegyre rőzsét gyűjteni, azt a faluban eladta, s az érte kapott pénzecskéből tengődtek máról holnapra. 
Teltek-múltak az évek, s a fiúcska akkora legénykévé cseperedett, hogy már segíteni tudott a munkában. 
- No, édesanyám! Mától fogva én megyek a hegyre fáért! Kend csak pihenjen itthon! Úgyis eleget dolgozott már értem eddig - szólt egy napon. 
Nagyon megörült az anyja e szavaknak. Sebtiben csomagolt a fiának egy kis ebédrevalót, s azzal útnak eresztette. 
Fölment a legényke a hegyre, aztán mikor már jó mélyen bent járt az erdőben, az elemózsiás batyuját egy ágra akasztotta, s tüstént dologhoz látott. Nem nézett se jobbra, se balra, csak járt a keze serényen. Nemsokára meg is éhezett, s gondolta, megeszi, amit az édesanyja csomagolt. Keresi az ételes dobozkát, hát nem találja! Hanem a fa alatt, amelynek ágára a batyuját akasztotta, megpillant ám egy nagy szakállú, ősz öregembert, amint éppen az ő ebédjét eszegeti. 
- Hé, öreg! Hiszen az az enyém! - szaladt ki majdnem a száján, de meggondolta magát. Megesett a szíve rajta, olyan jóízűen falatozott az apóka. 
- Ez bizony jólesett! Régen ettem ilyen finomat! - biccentett az öreg, amint az utolsó falatot is lenyelte, majd ahogy jött, köszönés nélkül eltűnt, mint a kámfor. 
A különös esetet otthon elmesélte a legényke az anyjának. 
- Jól tetted, fiam, hogy nem mondtál semmit! - dicsérte meg az anyja. - Az öreg bizonyára nagyon éhes lehetett. Hanem, tudod mit? Holnap majd annyit csomagolok, hogy jusson belőle mindkettőtöknek. 
Így is lett, s másnap a legényke dupla adag elemózsiával ment el hazulról. Az erdőbe érve megint fölakasztotta a batyut egy faágra, s keményen dolgozott délidőig. Hanem akkor ismét fölbukkant a tegnapi öreg, villámgyorsan bekapta mind a két ebédet, majd eltűnt. 
Mikor aztán a legényke otthon ezt is elmesélte, igen elszomorodott az anyja. 
- Készítenék ennivalót kettőtöknek holnap is, csakhogy már nincs miből. 
- Miattam egy csöppet se bánkódjon édesanyám! Majd megmondom az öregnek is, hogy több ebédre már nem telik. 
Így aztán harmadnap elemózsia nélkül indult munkába a legényke. Éhségét legyűrve serényen dolgozott, mikor váratlanul ismét megjelent előtte az öreg. 
- Én a Hegy Istene vagyok. Már két ízben elettem előled az ebédet, s lám, te egy zokszó nélkül elnézted nekem. Ezért hálából mondok neked valamit. Indulj útnak, akár már holnap, s keressd föl a Mennyei Szentélyt! Útközben különféle emberekkel fogsz találkozni, akik mind kéréssel fordulnak majd hozzád. Semmi mást nem kell tenned, csak jó szívvel meghallgatnod őket... - mondta az öreg, s azzal a legényke szeme láttára terebélyes tölgyfává változott. 
A fiú döbbenettel nézte a fát, aztán hazarohant, s elmesélte a történteket az édesanyjának. 
- Hát akkor eredj, fiam, s látogasd meg azt a szentélyt! De előbb menj el az urasághoz, s kérd meg, adjon kölcsön egy kis útravalót, mert itthon már semmink sincs. 
Elment hát a legényke az urasághoz. 
- No, ha tényleg a Mennyei Szentélybe készülsz, akkor hallgasd meg a kérésemet! - szólt az uraság. - Te is tudod, fiam, hogy van nekem egy lányom, aki régóta betegeskedik. Ám hiába gyógyíttattuk a legjobb orvosokkal, semmi nem használt. Ha már úgyis arra jársz, ugyan kérdezd meg a szentély istenétől, hogy mitévők legyünk. 
Másnap aztán útnak eredt a legényke. Ment-mendegélt, ám az erdőben ráesteledett, így szállás után kellett néznie. Talált is egy magányosan álldogáló házat, hát beköszönt: 
- A Mennyei Szentélyhez tartó utas vagyok, s kérem kendteket, adjanak szállást éjszakára! 
- Kerülj beljebb! - hívták a háziak. - Nincs ugyan semmink, amivel megvendégelhetnénk, de aludni elalhatsz nálunk. Hanem ha tényleg a Mennyei Szentélybe készülsz, ugye meghallgatod egy kérésem? - fordult a legénykéhez a házigazda. - Van nekem, fiam, egy szép liliomfám, ami nagyon kedves a szívemnek. Ez a fa eddig minden esztendőben gyönyörű virágokat hozott, de nem tudni, mi lelhette, mert ezen a tavaszon egyetlen virág sem nyílott rajta. Ha már úgyis arra jársz, ugyan kérdezd meg a szentély istenétől, hogy mitévő legyek. 
Másnap a legényke ment tovább, hegyen át, völgyön át, míg egy széles folyóhoz nem ért. Hanem a folyón nem volt híd! Éppen azon töprengett, hogyan juthatna át a túlsó partra, amikor odaát meglátott egy csuparánc vénasszonyt, aki föl-alá járkált a parton. 
- Hé, öreganyám! A Mennyei Szentélyhez tartó utas vagyok, s szeretnék átkelni ezen a folyón. Ugyan árulja már el, hogy kend hogyan jutott át? 
- Átsegítelek én, fiam. De ha tényleg a Mennyei Szentélybe készülsz, ugye meghallgatod egy kéjrésem? 
- Meg én! 
Akkor a legényke, csodák csodájára, olyan könnyű lett, mint a tollpihe, s egy gyönge fuvallat átröpítette a folyón. 
- Ide hallgass, fiam! - szólt ekkor a vénasszony. - Ezer esztendeig éltem a tengerben, s másik ezerig a folyókban. Újabb ezer esztendeig laktam a szárazföldön is, s most az a leghőbb vágyam, hogy följussak az égbe. De hasztalan kínlódok vele, sehogy sem sikerül fölemelkednem. Ha már úgyis arra jársz, ugyan kérdezd meg a szentély istenétől, hogy mitévő legyek. 
A legényke türelmesen meghallgatta a harmadik kérést is, s azzal indult tovább. Kitartóan ballagott napestig, s akkor egy pompás szentélyhez ért. 
Annak rendje s módja szerint imádkozott éppen, mikor hirtelen fölbukkant előtte a múltkori szakállas öreg. 
- Látom, fiam, szerencsésen megérkeztél! Nem lehetett könnyű utad. Hát akkor meséld el, hogy mit kértek tőled útközben! 
A legényke szép sorjában elmesélte a három reá bízott kérést: hogy az uraság leánya nagybeteg, s nem tudják, hogyan gyógyíthatnák meg; hogy a szállásadó gazda kedves liliomfája ezen a tavaszon nem hozott virágot, s nem tudják, mi lelhette; hogy a folyó menti anyóka szeretne fölszállni az égbe, de nem tudja, hogyan tehetné. Vagyis mind a három megsegítője az istenség tanácsát kéri. 
- No, akkor jól figyelj, fiam, elmondom, melyikük mit tegyen! Az uraságnak azt üzenem, hogy hívassa össze mind a férfiembert, akit csak a háznál előtalál. Adjon a kezükbe egy-egy rizsboros kupicát, a lánya kezébe meg egy szakéval teli flaskát. Amelyikőjük poharába a lány elsőnek tölt, az legyen a jövendőbelije, s akkor a lány is meggyógyul. A szállásadónak azt üzenem, hogy a liliomfa alatt két kinccsel teli köcsög van elásva, az nyomja a fa gyökerét. Ha a köcsögöket kiássa, tüstént virágba borul a fája. Az égbe vágyó öregasszonynak meg azt üzenem, hogy csak a telhetetlensége miatt nem tud röpülni. Az a kapzsi vénség két gyöngyszemet rejteget a ruhájában. Ha csak az egyiket is elajándékozná, tüstént megkönnyebbülne, s szállhatna kedvére.
Amint az ősz öreg mindezt elsorolta, hirtelen megint hatalmas tölgyfává változott. 
A legény sem időzött ott tovább, hanem sarkon fordult, s rögvest hazafelé vette az útját. A folyónál már várt rá az anyóka. 
- Na, megkérdezted-e, amit kértem? 
- Meg én! Azt üzeni a Hegy Istene, hogy öreganyámat eddig is csak a telhetetlensége húzta vissza. Ha a ruhájában rejtegetett két gyöngyszem egyikét elajándékozza, máris teljesül a kívánsága. 
- Röpülni is szeretnék, de a gyöngyöktől sem válnék meg szívesen... - tétovázott a vénség egy ideig. - Na jó, neked adom az egyiket! - mondta végül, s az egyik gyöngyszemet a legénynek nyújtotta. Aztán a fiút a hátára kapta, s átröpült vele a túlpartra. Hanem abban a pillanatban, ahogy földet értek, látják ám, hogy a folyó közepén a víz oszloppá tornyosul, s egyre magasabbra, egyenest az ég felé tör. 
- Járj szerencsével, fiam! - búcsúzott a vénasszony sietve, s mint valami paripára, fölpattant a vízoszlop tetejére. 
A legény eltette a gyöngyszemet, és sietett a szállásadó gazdához az üzenettel. 
- No, fiam, megkérdezted-e, amit kértem? 
- Meg én! Azt üzeni a Hegy Istene, hogy a kend fája alá két kinccsel teli köcsög van elrejtve, s attól szenved a fa gyökere. 
A házigazda azon minutában ásót nyomott a legény kezébe. Kettesben kiásták a fa gyökerét, s valóban megtalálták a köcsögöket. 
- Fiam, mindezt neked köszönhetem, ezért az egyik köcsög téged illet! - mondta a gazda. 
A legény persze szabadkozott egy ideig, de a házigazda unszolására végül mégiscsak elfogadta az adományt. S lám, mintha a fa is csak erre várt volna, abban a szempillantásban hófehér virágok borították el minden ágát. 
Hátra volt még az uraság, a legény sietett hát tovább. 
- Isten hozott, fiam! No, megkérdezted-e, amit kértem? 
- Meg én! Azt üzeni a Hegy Istene, hogy tessék összehívni minden férfiembert, aki csak akad a háznál! Aztán adjon mindegyikük kezébe egy szakés kupicát, a lányéba meg egy rizsborral teli flaskát. Amelyikük poharába először tölt a lány a borból, az lesz a kend veje, s akkor a lány baja is elmúlik. 
Megörült az uraság a jó hírnek, s rögvest hívatta a férfiakat. Igen ám, de a lány nem töltött senkinek. 
Az uraság csalódottan nézett a legényre, s akkor jutott csak eszébe, hogy őróla megfeledkezett. 
- Ó, milyen szamár is vagyok Hát téged, fiam, nem kifelejtettelek! Nesze, itt egy kupica, fogjad hamar! 
A leánya erre elmosolyodott, s megtöltötte a legény poharát. S amint a legény a szakét felhörpintette, a pír is visszatért a leány arcára. 
Aztán az uraság vejévé fogadta a legényt, s mindnyájan boldogan éltek, míg meg nem haltak. 

Egy szál bambusz, egy véka só
Valamikor, réges-régen élt egy tehetős gazdaember, akinek áldott állapotban volt az asszonya is, meg a cselédje is. 
Történt egyszer, hogy dolga akadt a városban, s már hazafelé tartott, amikor a hegyen ráesteledett. Nem járt már messze a falujától, ám az éjszakai út nem éppen veszélytelen. Úgy gondolta hát, hogy inkább meghúzza magát virradatig az ösvény menti kis kápolnában. 
- Kérlek, vigyázz rám reggelig! - imádkozott a kápolnát oltalmazó istenhez, aztán elaludt. 
Éjnek évadján egyszer csak beszélgetésre lett figyelmes. 
- No, Falu Istene, megjöttem! Indulhatunk! Odalent a faluban ma este megszaporodik az embernép. Gyere, hallgassunk egy kis friss gyereksírást!
- Vártalak már, Hegy Istene! Sajnos, ma nem tarthatok veled. Vendégem van. A kápolnában alszik, vigyáznom kell rá. Menj csak nélkülem! 
- Jól van, megyek én egyedül is. Te meg csak őrködj nyugodtan! Hazafelé majd újra betérek hozzád! 
Ezzel a beszélgetésnek vége szakadt, s megint csönd lett. Hanem az emberünk úgy elámult a hallottakon, hogy nyugtalanul virrasztott tovább. 
Telt-múlt az idő, aztán visszatért a Hegy Istene. 
- Megérkeztél? No, mesélj, hogy esett, mint esett? 
- Bizony jó darab időbe telt, s nem volt éppen egyszerű eset. Kezdem azzal, hogy a Döngölőmozsár Istene megkésett kissé, mert a mozsárban tartott vickek-vackok alól nem bírt előbb kiszabadulni. De a Seprő Istenére is várnunk kellett, mert a seprőt nem találta a helyén. Eltartott hát valameddig, amíg az alkalomhoz minden szükséges egybegyűlt. No de végül is szerencsésen meglett a dolog. 
- Hát az újszülött? 
- Nem egy jött, hanem kettő! Egy gazda felesége fiút, a cselédjük meg lányt hozott a világra. 
- És mivel jelölte meg őket a szerencse? 
- Hát, a fiúcska nem sokkal büszkélkedhet, mert csak egy szál bambuszbot jutott neki, de a leánykát egy véka só kísérte, márpedig az a jó szerencse jele. 
- Lehet, hogy álmodom? - gondolta a kápolnában fülelő gazda, akit a különös szavak nem hagytak nyugodni, s alighogy megvirradt, egyenest hazasietett. 
Hát valóban úgy történt, ahogyan azt a hegyen hallotta: a feleségének fia, a cselédjének meg leánya született az este. Márpedig ha ez így van, akkor az is valóra válhat, amit a gyerekek szerencséjéről mondott a Hegy Istene. 
- Ha az én fiamnak gyér a szerencséje, akkor az lesz a legjobb, ha összeházasítom a cselédünk leányával - határozta el a lelke mélyén a gazda. 
S ettől kezdve a leánykának is mindenben gondját viselte, úgy édesgette, mint a saját gyermekét. A kislány éles eszű, bájos teremtéssé serdült, s mikor eladósorba került, a gazda - régi szándékához híven - összeházasította a fiatalokat. S hogy, hogy nem, az ifjú házasokat szerencse kísérte mindenben, akármibe fogtak, és jobb sorban éltek, mint valaha. 
Látván a fiatal menyecske sürgését-forgását, örvendezett a gazda, s nagy kő esett le a szívéről, hogy tán a fia balsorsát is sikerült jóra fordítania. 
Ám egy napon hirtelen meghalt a gazda. 
A fia meg, aki, úgy látszik, a lelke mélyén mégiscsak röstellte, hogy cselédsorból való a felesége, fogta magát, s elkergette a fiatalasszonyt. 
- Fel is út, le is út, szedd a sátorfádat! Egy valamit elvihetsz magaddal, bármit, amit csak akarsz, de aztán ne is lássalak többé! 
- Hát akkor adja nekem kend a tehénkét! - kérte a menyecske. Volt neki ugyanis egy tehénkéje, amit apró borjú kora óta nevelgetett, pátyolgatott, hát azt megkapta útravalónak. 
- Na, én szegény párám, nem maradt nekem semmim rajtad kívül. Az isten sem tudja, hol ér ma minket az éjszaka! - sóhajtott szomorúan az asszonyka, miközben a tehénkét csutakolta. A hűséges jószág meg csak elbődült, aztán a hátára vette a gazdasszonyát, s azzal nekivágtak a nagy, kerek, széles világnak. 
Egyenest a hegyek irányába vették az útjukat, s estélig meg sem álltak. Akkor ráakadtak egy rozoga viskóra, ahonnan egy kormos képű szénégető bújt elő. 
- Szépen kérem, nem adna nekünk fedelet ma éjszakára? - kérlelte az elüldözött asszony. 
- Láthatod, milyen hitvány a házam, ráadásul egyedül élek, nem tudlak megkínálni semmivel... de ha neked jó, hát aludjál itt! - felelte a legény jó szívvel. 
Másnap reggel, mikor a szénégető fölébredt, a menyecske már meleg levessel várta. Aztán harmadnap s negyednap is ott maradt. Térült-fordult a ház körül, ügyes kézzel rakott rendbe mindent, s a düledező kis házba derű költözött. Idővel az asszony a szénégető felesége lett. 
Történt egy napon, hogy a szénégető izgatottan jött haza a hegyről. 
- Asszony, Asszony! Ide nézz, micsoda szépséges holmit találtam! 
Nézi a felesége, s az bizony ragyogó arany volt! 
- Hát ezt meg hol találta kend? Hiszen ez arany! Nemcsak rizst, de bármit vehet érte, amit csak megkíván! 
- Nahát!? Nem tudtam, hogy ilyen értékes holmi ez! Fönt a vízesésnél van belőle még bőven. 
Másnap aztán jó korán fölkeltek, s fölkapaszkodtak a vízeséshez. S valóban, amerre csak néztek, mindenütt csillogó aranyat láttak! 
Jól ment már a soruk ezentúl, sok birtokuk volt, cselédjük meg annyi, hogy a sok száj miatt napi egy véka sót is elhasználtak. Hát ezt jövendölte a magát egy véka só képében jelentő szerencse! 
Telt-múlt az idő, mígnem egy napon bambuszbotra támaszkodva egy rongyos koldus állított be hozzájuk. JA menyecske rögvest ráismert régi urára, aki annak idején a háztól elkergette. Csakhogy attól kezdve elpártolt ám tőle a szerencse, s apránként mindenét elveszítette. Nem is maradt semmi egyebe, csupán egy szál bambuszbot, az, amit a kezében szorongatott. Hát ezt jelentette az ő szerencséje! 
Megesett az asszony szíve a szerencsétlen kolduson, fogott hát egy csuprot, az aljába néhány aranytallért rejtett, majd színültig megtöltötte maga készítette szójababpasztával. 
- Adja isten, hogy ettől jóra forduljon a sorsod! - mondta a koldusnak, amikor a teli csuprot átnyújtotta neki. 
A koldus szemlesütve fogadta el az alamizsnát, de nem ismert rá régi asszonyára. Hazasietett, s hamarjában levest főzött a szójababpasztából. Majd a maradékot tessék-lássék kikaparta, s anélkül, hogy alaposan kikotorta volna, fogta a csuprot, s elvitte az ócskáshoz, hogy pénzzé tegye. A maszatos csuporért nem kapott sokat. Ám amikor a kereskedő kimosta, megtalálta benne az aljára ragadt aranyakat, s egy csapásra meggazdagodott. 
Hiába, aki szerencsétlennek születik, az a legcsekélyebb szerencsével sem tud mit kezdeni. 

Az ernyőkalapos bódhiszattvák 
Valamikor, réges-régen élt egyszer egy szegény öregember meg a felesége. Tengették csak az életüket egyik napról a másikra, s olyannyira nem volt semmijük, hogy hiába közelgett már az újesztendő, még annyi rizsecskéjük sem akadt, hogy egy falatnyi rizslepényt készíthessenek az ünnep tiszteletére. 
- Küszöbön az újesztendő, s még egy kis rizslepényt sem tudunk áldozni az isteneknek. 
- Bárcsak lenne itthon valamink, amit pénzzé tehetnénk! - sóhajtott fel az öreg az ünnepet megelőző nap reggelén, s körbejáratta a szemét a szobán. De bizony nem jutott az eszébe semmi. 
- Hiába, nagyon szegények vagyunk... - mondta csüggedten az asszony, s kiment a földes konyhába szétnézni, hátha ott talál valamit. A konyha sarkában meg is akadt a szeme egy köteg csenevész bambusznádon. 
- Tudod mit, Tata! Itt van ez a bambusznád, csináljunk belőle ernyőkalapokat, hátha el tudjuk adni a piacon! 
- Igazad van, Mama. Ez nem is rossz ötlet. 
Ezzel serényen munkához láttak. Az öreg keskeny csíkokra hasogatta a nádat, az asszony meg ernyőkalapokat font belőle. Amikor öt darabbal elkészültek, fogta az öreg a kalapokat, és a hátára vette. 
- Hazafelé veszek majd rizst. Hozok répát, de még bojtorjángyökeret is! - búcsúzott el a feleségétől, s azzal elindult a városba. 
A piacon nagy volt a nyüzsgés, az ünnepre készülődők árusról árusra jártak, azok meg hangosan kínálták a portékájukat. 
Az öreg sem hagyta magát, jól kieresztette a hangját: 
- Kalap, ha süt a nap, ha hó esik, ernyő kalap! Kalap, ha süt a nap, ha hó esik, ernyő!
De hiába kínálgatta az áruját, bizony nem kelt el belőle egy sem. 
- Nem is csoda! Ilyen nagy ünnepen ugyan kinek van szüksége holmi ernyőre... - sóhajtott csüggedten. - Szegény asszony, milyen csalódott lesz, ha rizs nélkül megyek haza. 
Mivel már közel járt az este, fogta hát az ernyőkalapokat, s elindult haza. Már a faluja határában bandukolt, mikor komiszul fölerősödött a szél, valóságos vihar támadt. Egyszer csak, hogy fölnézett, megpillantotta az útszélen Dzsizó bódhiszattva hat hólepte szobrocskáját. 
- Szegény kis Dzsizók! Itt kell fagyoskodnotok ebben a hidegben! - mondta együttérzően, azzal odalépett a kőszobrocskákhoz, s gyöngéden leveregette a havat vállukról, hátukról, kerek buksijukról. 
- Milyen szamár is vagyok! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hát persze! Itt vannak ezek az ernyőkalapok, rájuk adom! 
Ezzel sorban a fejükre tett egy-egy kalapot, még a zsinórját is megkötötte az álluk alatt, nehogy a zabolátlan szél elsodorja. Ám mivel csak öt kalapja volt, az utolsónak nem jutott. 
- Sebaj, itt az én fejkendőm! Igaz, nem olyan jó, mint a többiek kalapja, de azért fogadd el! - mondta bocsánatkérően a hatodiknak, majd leoldotta a saját viseltes kendőjét, és a kerek buksira kötötte. 
Így aztán üres kézzel, de nyugodt szívvel tért haza. 
- Megjöttem, Mama!
- Hideg volt ma, biztosan fáztál. No, elkelt-e az ernyő? 
- Nem biz'a. Egy darab se! 
Majd elmesélte a feleségének, hogy mi lett az ernyők sorsa. 
- Jól tetted, Tata! Bizony még a drága kis Dzsizók is fázhatnak ebben az ítéletidőben. Gyere, Tata, te is átfagyhattál, melegedjél meg a tűznél! 
Az öreg szinte magához ölelte a jóleső lángokat, úgy melengette fagytól gémberedett tagjait. 
- Hát, Mama, az idén mégiscsak rizslepény nélkül köszöntjük az újesztendőt. De tudod mit? Játsszuk el legalább a lepénykészítést! 
- Szép fehér rizs egy mozsárral, törjed már, zúzzad már! - rikkantotta az asszony. 
- Töröm már, zúzom már! - felelte rá az öreg. 
- Teli a mozsár kölessel, törjed már, zúzzad már! 
- Töröm már, zúzom már! 
- Szemescirok mozsaramban, törjed már, zúzzad már! 
- Töröm már, zúzom már! 
Fújták jókedvűen, ahogy lepénykészítéskor szokás, s közben ütemesen doboltak a tűzhely padkáján, mintha a súlyos famozsárban vidáman pufogna a döngölőfa. 
Miután így eljátszották a lepénykészítést, elrágcsáltak egy kis télire eltett savanyúságot, s tea helyett forró vizet kortyolgattak hozzá, majd lefeküdtek. 
Éjnek idején az öregek arra ébredtek, hogy kintről távoli hórukkolás hangja szűrődik be, mintha egy megrakott szánkó húzói biztatnák egymást. 
- Ugyan kik lehetnek ezek ilyen későn? Lehet, hogy a legények csak most jöttek meg a vásárból? 
- Az bizony meglehet. 
Tovább füleltek, s egyszer csak hallják ám, hogy valakik énekelnek, méghozzá egyre hangosabban, mintha egyenesen az ő házuk felé tartanának.

Hat Dzsizóknak ernyőt adó
öregapó s öreganyó
háza merre van, 
háza merre van? 

Kisvártatva az ének hirtelen abbamaradt, majd valami tompa puffanás hallatszott a tornác felől. 
A két öreg fölkelt, s óvatosan ajtót nyitott. Hát látják ám, hogy a tornácon három hasas szalmazsák hever, az egyik rizzsel, a másik kölessel, a harmadik szemescirokkal teli. De volt ott még más is: retek, répa, bojtorjángyökér, szárított hal, de még ünnepi fenyőág is, vagyis minden, ami csak illik ilyen jeles napokhoz. S még látták az úton a hat ernyőkalapos Dzsizó alakját, amint szánkót húzva maguk után egyre távolodtak, majd elnyelte őket a sötétség.